Szigetköz és Dunakiliti

Szigetköz egyik érdekessége, hogy minden település nevének megvan a maga története. A szolgalegények tavasszal kihajtották a szigetekre a gazdák teheneit. S úsztatva egyik szigetről a másikra, kint legeltették a csordát késő őszig. Sokszor télen is kinn voltak a rideg tartású állatokkal. A pásztornép magának való volt. A család többi része (asszonyok, gyerekek) a magasabb szigeteken laktak. Ladikon mentek ki a pásztorokhoz, aki a természeti elemek elleni védekezésül paticskunyhót épített magának. Ha gazdalányt vettek el (ez többször megesett), akkor valamelyik szigeten építettek maguknak házat. Ebből később tanyaszerű település fejlődött ki. A Duna szabályozás befejeztével ezekből községeek lettek. 

Az ősi mesterségek ma már sajnos nem jellemzőek ebben a térségben, azonban nyomait itt hagyták. A víz teremtette területen letelepedett ember életét mindig a Duna határozta meg. Az egykor kenyeret adó foglalkozások, a jellegzetes épületek lassan eltűntek, ma már sok esetben csak a nyomaik maradtak meg. A legrégebbi foglalkozás a halászat volt. Mindenki fogott halat, hiszen a lábaiknál volt a víz. A régi halászszerszámokat ma már alig vagy nem használják. A (tápli, varsa helyett kerítőhálókkal és rekesztőhálókkal, a vadorzók villamos árammal dolgoznak. A régi pásztorkodást sem űzik, megszűnt az úszva legeltetés. A nedves réteken egész évben dús füvet eszik a csorda. A természet által adott nádat, fűzfavesszőt, fát sok mindenre felhasználták. Ezekből készültek a házak, szerszámok, bútorok, ladikok, kompok. Fűzfonással védték a vízmosta partokat. Ma már kevesen tudnak kukoricafosztásból szatyrot, lábtörlőt készíteni. Alig vannak már teknővájók, akik szép formájú teknőket, melencéket faragnak. Az erdőművelés és fakitermelés nagyot változott. A gépesített termelés megszüntette az erdei munka romantikáját. Régen a ladik és a komp fontos közlekedési eszköz volt. Mára az a különbség, hogy nem emberi erővel, hanem motorcsónakból mozgatják.  A három ősfoglalkozás: a hajóvontatás, az aranymosás és a molnárság teljesen megszűnt. Az utolsó aranyász 1944-ben halt meg, az utolsó vízimalmot is ekkor gyújtották fel a visszavonuló német csapatok.

Dunakiliti azon községek közé tartozik, amelyről legkorábban szólnak oklevelek. Története visszanyúlik az Árpád- korba. Nevének eredetéről többféle elképzelés is létezik: Egyesek szerint a község első birtokosa egy Kilit nevű Pozsonyi várjobbágyról nevezték el. Más elképzelés szerint Kelud nemesről kapta a nevét a település.

Dunakiliti nevének előtagja is jelzi a Dunával való szoros kapcsolatát. A falut a középkorban egy ideig Asszonyfalvának (Freuendorf) nevezték. A monda szerint az egyik hadjárat idejében az itt átvonuló német sereg csupán asszonyokat és gyerekeket talált a faluban. A férfiak a magyar seregben szolgáltak. Némi alapja minden bizonnyal lehet a szájhagyománynak, mert Kiliti német neve még ma is Frauendorf.